Történelem

FRANCIA FORRADALOM

Az abszolutizmus válsága

XV. Lajos udvartartása és életmódja nem sokban tért el a Napkirály időszakától. Szeretője, Madame Pompadour két évtizeden át befolyásos szerepet töltött be az udvarban. A közhiedelem XV. Lajosnak tulajdonítja az „Utánunk az özönvíz!” szállóigét, amelyet valószínűleg egy balszerencsés év kapcsán mondott, és nem az uralkodására értette (Hyacinthe Rigaud festménye, 1730)

Franciaországban az abszolutizmus rendszerét nem lehet teljesen önkényesnek tekinteni. Bár a döntéseket az uralkodó által kinevezett miniszteri kabinet hozta meg (a rendi országgyűlést 1614 óta nem hívták össze), a rendeletek jogi felülvizsgálatát egy testület (a bírósági jogkörrel felruházott párizsi parlament) végezte el.

A Napkirály halála után dédunokája, XV. Lajos (1715–1774) került a trónra, akinek hosszú uralma alatt folytatódott az ország gazdasági és kulturális virágzása. A népesség száma nőtt, a belső piac és a gyarmati kereslet a kereskedelem bővülését eredményezte. Az állami beruházások elősegítették a fejlődést (útépítés, folyószabályozás), igaz, egyes térségek fejlettségi szintje elmaradt a támogatott régiókétól. Franciaország minden nagyobb európai háborúba beavatkozott, de szerény eredményeket ért el. A háborús kiadások és az ország stratégiai helyzete miatt (a szárazföldi erők mellett a flottát is fejleszteni kellett) az államadósság szintje magas maradt. Az államcsőd elkerülését, a pénzügyi helyzet rendbetételét és az adózási reformok meghozatalát XV. Lajos utódának kellett volna megoldania.

XVI. Lajos (1774–1792) uralkodása kezdetben nem tért el elődei politikájától, pártolta az ország gazdasági fejlődését, de az állam pénzügyi nehézségei nem oldódtak meg. Az Anglia elleni újabb háborút csak kölcsönökből tudták finanszírozni (az amerikai függetlenségi háborúban való részvétel). Az államcsőd elkerülése érdekében XVI. Lajos pénzügyminiszterei reformokat sürgettek (például közteherviselés, a luxuskiadások lefaragása). A helyzetet súlyosbította az 1780-as évek második felében kibontakozó gabona- és takarmányhiány. A rossz termésű évek a szegényebb népréteg elégedetlenségéhez vezettek. A nehézségekkel küszködő királyi udvar az arisztokraták nyomására 1789 tavaszára összehívta Versailles-ba (ejtsd: verszáj) az országos rendi gyűlést.

A francia társadalom nem változott meg olyan mértékben, mint az angol. Bár a feudális szolgáltatások egy részét már eltörölték, a parasztság még mindig pénzjáradékot fizetett a földesúrnak. A polgárosodás üteme sem volt erőteljes, a városi rétegek ragaszkodtak középkori kiváltságaikhoz. A módosabb polgárok hivatalok vásárlásával kerültek pozícióba, ebből biztos jövedelme származott az államnak. Az abszolutizmus szolgálatába szegődött polgárok nemesi rangot is szereztek, ezt a réteget taláros nemességnek nevezték. A „kard nemessége” (születése alapján nemes) ellenszenvvel fogadta az új réteg előretörését. Számukra a katonai pálya volt a vonzó, és erre a 18. században bőven akadt lehetőségük.

A forradalom kirobbanása

Az abszolút monarchia meghátrálása lehetőséget biztosított a képviseleti rendszer bővítésére. A felvilágosodás hívei úgy vélték, hogy a kialakult pénzügyi-politikai válságot a rendszer átalakítása és a korszerű eszmék gyakorlati megvalósulása, azaz az alkotmányos monarchia megteremtése oldhatja meg. Ugyanakkor a pénzügyi problémák hatására megfogalmazódtak gyökeres gazdasági és politikai átalakítást célul kitűző radikális eszmék (például a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek felszámolása) is. A képviselő-választások során számtalan, a régi rendszert és a kiváltságosokat támadó panaszfüzet keletkezett (például Sieyès [ejtsd: sziejjesz] abbé röpirata). A sérelmek felsorolása jelezte a társadalmi feszültséget; a gazdagok elleni kampány elsősorban a párizsi szegényebb néprétegek, a sans-culotte-ok (ejtsd: szan-külot) körében talált kedvező fogadtatásra.

A mérsékelt elveket valló rendi gyűlésen XVI. Lajos óvatos reformokra készült, de sokan alkotmányozást sürgettek. A harmadik rend képviselői – a hozzájuk csatlakozó felvilágosult nemesekkel és papokkal együtt – a hatalom legfőbb birtokosaként léptek fel, kinyilvánítva, hogy addig nem hagyják el Versailles-t, amíg alkotmányt nem hoznak létre. A „labdaházi eskü” néven elhíresült esemény már jelezte az abszolutizmus politikai felszámolására irányuló törekvést.

Eközben Párizsban az élelmiszerárak emelkedése és a Versailles-ból érkező hírek miatt nyugtalanság ütötte fel a fejét. Az uralkodó katonai alakulatokat rendelt Versailles és a főváros közé, döntésével azonban csak felszította az indulatokat. A bizonytalan közhangulat zavargásokhoz vezetett, és a felfegyverkező párizsi nép 1789. július 14-én elfoglalta a lőporraktárként szolgáló Bastille (ejtsd: básztíj) erődítményt. Az erődben egykor politikai foglyokat őriztek, és bár 1789-re elveszítette szerepét, sokan a régi rendszer szimbólumának tekintették, így ostroma és bevétele a forradalom kezdetét jelentette.

Az alkotmányos monarchia időszaka

1789 nyarán forradalmi hullám söpört végig Franciaországon. Párizs után a vidéki városokban is új városi tanácsok szerveződtek, a közrend védelmében mindenhol nemzetőrség alakult. A lelkesedést növelte, hogy XVI. Lajos nem lépett fel a változásokkal szemben. A falvakban a spontán paraszti mozgalmak a felgyűlt adósságok eltörlését követelték. A forradalom hatására számos arisztokrata külföldre menekült.

Az események hatására a versailles-i rendi országgyűlés képviselői megkezdték egy alkotmány előkészítését. Az Alkotmányozó Nemzetgyűléssé átalakuló testület intézkedései a múlt felszámolására irányultak. Rövidesen eltörölték a kiváltságokat (például születési előjogok, adómentesség, egyházi tized), majd lelkes nyilatkozatban fogalmazták meg az új rend alapelveit. Az 1789. augusztus végén keletkezett Emberi és polgári jogok nyilatkozata tartalmazta a felvilágosodás legfőbb eszméit, biztosította a törvény előtti egyenlőséget, védte a magántulajdont, és meghatározta a legfontosabb szabadságjogokat (például szólás- és véleménynyilvánítási szabadság, az ártatlanság vélelme).

A képviselők kezdetben az egyén alapvető jogait is garantáló alkotmányos monarchia kialakításán dolgoztak (1789–1791). Az új rendszer bevezetése során a türelmetlen intézkedések és a kompromisszumok hiánya miatt számtalan konfliktus keletkezett. A törvénykezés idején kiújultak az ellentétek XVI. Lajossal, aki elutasította a királyi jogkör korlátozását. A nemzetgyűlés csökkentette az egyház befolyását (például kisajátították és áruba bocsátották az egyházi birtokokat, illetve feloszlatták a szerzetesrendeket), de az erőszakosan végrehajtott reformok sértették a vallásos embereket. Az 1791-ben elfogadott új alkotmányra fel kellett esküdnie a papságnak, ám erre csak egyharmaduk volt hajlandó, és az esküt megtagadó papok lassan szembefordultak a forradalommal.

A forradalom győzelme kezdetben tehát nem jelentette a királyság bukását, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés rögzítette a király jogkörét. Az alkotmányt kísérő viták során XVI. Lajos meggondolatlan lépésre szánta el magát, megpróbált elszökni a fővárosból a hozzá hű katonai alakulatokhoz. A családjával utazó királyt útközben azonban felismerték, a nemzetőrség pedig visszakísérte a hintót Párizsba. A „monarchia halottas menete” rövidesen királyellenes tüntetésekhez vezetett, s a tiltakozókat a nemzetőrség sortüze oszlatta szét (1791 nyarán). Az eseménnyel megbomlott a forradalom egysége, a fegyverhasználatra La Fayette adta ki a parancsot, az alkotmányos monarchia híveinek a bázisa mindinkább szűkült.

A forradalmat a külpolitikai helyzet radikalizálta. Az arisztokrata emigráció kezdetben nem tudta a forradalom ellen mozgósítani Európa nagyhatalmait. Végül XVI. Lajos szorult helyzetét látva a Habsburg Birodalom és Poroszország uralkodója egy fenyegető nyilatkozatot fogalmazott meg (pillnitzi nyilatkozat).

A külső fenyegetettség felszította a hazafias érzelmeket, amelyhez lelkes küldetéstudat is társult (az elnyomott nemzetek felszabadítása a zsarnokság alól). Franciaország 1792 tavaszán hadat üzent, de a háború első hónapjaiban az osztrák és a porosz seregek értek el sikereket. A háborút XVI. Lajos is támogatta, mert abban bízott, hogy a külföldi csapatok visszaállítják a teljes hatalmát. Az első vereségek azonban megpecsételték a sorsát, 1792 augusztusában egy újabb párizsi felkelés nyomán családjával együtt őrizetbe vették.